(Személyes megjegyzés: ez egy régebbi írás, gondoltam megosztom veletek. A sorozatot jelenleg az ATV ismétli.)
Amikor először leültem hogy megnézzek egy epizódot ebből a sorozatból, nem tudtam mire számítsak. Tudtam, hogy politikusokról van benne szó. Persze nem sokáig követtem a tévéből a késő esti időpont miatt. Az epizód arról szólt, hogy egy csaj egy tévés vitában kiosztja az elnök egyik közeli tanácsadóját. Ezt látva az elnök azon nyomban alkalmazni akarja a lányt. Mindeközben egy afrikai küldöttség is jár a Fehér Házban, hogy jobb feltételekről tárgyaljanak az AIDS elleni gyógyszerek beszerzésével kapcsolatban.
Ami megfogott az epizódban a drámai részek mellett azok a pergő párbeszédek és a parázs viták, amelyek uralták az egész epizódot, amelyeket korábban más sorozatban még sosem tapasztaltam. Rögtön elhatároztam, ha kezem ügyébe akad ez a sorozat, mindenképpen bepróbálom.
- Érdekes a társalgási stílusa, tudta ezt?
- Az izgulás miatt van.
- Régen én is izgulós voltam.
- Hogy sikerült úrrá lenni rajta?
- Sok wishkeyt ittam.
- Én rosszul leszek, ha sokat iszom.
- Én berúgok, ha sokat iszom.
A The West Wing című sorozat Aaron Sorkin fejéből pattant ki, még az 1995-ös Szerelem a Fehér Házban c. filmjének forgatókönyvírása kapcsán. Az eredmény: 7 évad, 155 rész, 27 Emmy-díj és sokak számára egy kult sorozat. A sorozat elsősorban az elnökről és a közvetlen környezetéről szól, akik a Fehér Ház nyugati szárnyában dolgoznak (innen az eredeti cím).
Egy olyan világot tár a néző elé, amelyben Jed Bartlet amerikai elnök egy Nobel-díjas közgazdász és bár demokrata-párti, sok különböző szempontokat vesz figyelembe mikor kormányozni próbálja az országot. A környezetében lévő emberek pedig próbálnak észérveket felhozva vitatkozni egymással ill. az elnökkel. Tudom, hogy ez a sorozat túlságosan idealistának tűnik egy olyan elnökről, aki otthon van különböző témákban és a tanácsadóiról, akik fejből vágják a törvények passzusait paragrafusszámmal együtt, de pont ezek emelik fel őket a sorozatok világában kultikus szereplőkké. Az elnöknek legalábbis kijár egy szobor a Sorozathősök Csarnokába Jack Bauer mellé.
Az első részben az elnök csak a végén tűnik fel, de megjelenésével és beszédével méltán teszi az epizódot erős pilottá. A szereplők neveit (részben a gyors párbeszédek miatt) én csak az 5-6 rész után jegyeztem meg, de a zseniális castingnak köszönhetően könnyen beazonosíthatóak az adott karakterek. A bölcs öreg Leo, aki az elnök közvetlen bizalmasa, a szakállas Toby, aki a kommunikációért felel, a magas C. J. Craig, aki a sajtószóvivő, Bartlet elnök, aki mindig leveszi a szemüvegét, ha valami komoly dologról van szó.
A sorozat jellegéből adódóan sok belföldi politikai kérdésekkel foglalkozik (pld egészségügy, oktatás), de az íróknak köszönhetően ezeket úgy tálalják a néző elé, hogy még egy nem amerikai is nagyjából képben van (tudtátok például, hogy az USA-ban nincs hivatalos nyelv?). Az utolsó évadokban azért nem árt egy kis GYIK-et átnézni az elnökválasztással kapcsolatban.
(a távolból) - Jó reggelt!
- Jó reggelt!
- Ki volt ez?
- Nem mindegy? Szükségünk van rá.
Párbeszédek elsősorban Sorkint dicsérik, aki a show első 4 éve alatt a 88 epizódból 85-ben (!) vállalt szerepet. Bár aki nézett már más sorozatot tőle, az természetesnek veszi.
A sorozathoz fűződik Thomas Schlamme rendező által is alkalmazott „walk and talk”, aminek a lényege, hogy két (vagy több) szereplő megy egyik helyről a másikba és miközben folyik a párbeszéd, veszi őket elölről a kamera. Nem találta fel a spanyolviaszt, más sorozatokban is szívesen alkalmazták ezt (pld. ER, House), és párbeszéddel együtt a jelenet intenzitását is nagyban növeli. Erről egy Mad TV-s paródia is született később (itt megnézhető, jobb minőségben nem találtam).
Azonban a 4. évad végén Sorkin távozása (összekülönbözött a Warner-el és az NBC-vel) mély nyomot hagyott a sorozatban. A stafétát a producer John Wells vette át, aki előzőleg az ER első 5 évében volt a vezetőíró. Elmaradtak az izzó szócsörték és a parázs viták, helyette inkább a dráma és az érzelem vette át a főszerepet. A sorkinisták bizonyára joggal anyázhatták Wells-t, de ha jobban belegondolunk Wells tisztában lehetett azzal, hogy ő nem tud, és nem is akar Sorkin-szintű dialógokat írni. Ő másfajta drámában tudott jókat alkotni (ER, Third Watch). Bár az utolsó másfél évad újra felpörgött az új elnökjelöltek és az elnökválasztás miatt, kétségtelen, hogy ha idéznénk részeket, jeleneteket a teljes sorozatból, azt nem az utolsó 3 évadból tennénk (kétségkívül ott is voltak jó epizódok pld. az új személyzeti főnök első napja).
A sorozat epizodikus, tehát nagyjából bármilyen részbe be lehet csatlakozni. Mindenképpen ajánlom, hogy próbáljatok be egy részt, mert nem hiszem, hogy egy poszttal átadható lenne-e mindaz, amit leírtam.
Én személy szerint a fentieken túl (1x01 Pilot, 2x04 In this White House/Belső ellentétek) ajánlom még a 4x01-02 részt (20 Hours in America / A semmi közepén) és nem feltétlenül csak azért, mert egy kis szerep erejéig szerepel benne Amy Adams is. Az epizódban Bartlet elnök egyik kampányútja során lemaradnak a konvojról hárman, akik a „világ végén” rekedtek és a kalandjukat mutatja be, hogy hogyan próbálják meg utolérni a kampánycsapatot.
- Más időzónába léptünk? Átléptünk... egy MÁSIK időzónába?
- Errefelé ez gyakori hiba.
- Az amerikai kormánynál nem!
Még van 2 további nevezetes epizód:
3x00 (Isaac and Ishmael / Mostohafivérek), amit sajnos a történelem szült, amiben a szept 11.-ei áldozatoknak állítottak emléket. Kamaradrámának fogható fel: Terroristaveszély miatt Fehér Házi ebédlőben rekedt diákokkal beszélgetnek a szereplők.
7x07 ( The Debate / A vita). A különlegessége annyi hogy ezt élőben adták le (egyszer a keleti, egyszer a nyugati partiaknak). Mondjuk erről mi sajnos lemondhatunk, de az élő adás illúziója utólag is elképzelhető. Nálunk a 10 perccel rövidebb változat került adásba. John Wells nevéhez fűződik az ER élő adása is (ER 4. évadnyitó).
A szinkronról annyit, hogy bár én többnyire feliratpárti vagyok, de tényleg jól sikerült a hangokat eltalálni. A demokrata jelöltöt alakító Jimmy Smits magyar hangja (Király Attila) jóval keményebb, harsányabb lett az eredetinél, viszont ez csak a szinkron javára vált. Szinkronhangváltás csak egy főszereplőnél volt (Toby), úgyhogy még ez is tűrhető volt. Illetve volt még egy-két jellegzetes hang, amely több karakternek is kölcsönözte a hangját (pld. az elnök titkárnője, aki később sok más karakternek is volt a hangja). A fordításról nem tudok nyilatkozni, de nagy kihívás lehetett a magyar fordítónak az amerikaiak számára érhető dolgokat, utalásokat „lemagyarítani”. Elég például csak a redneckre gondolni.
Elég sok vendégsztár is feltűnik a sorozatban: többek között Matthew Perry (Chandler a Jóbarátokból), Emiliy Procter (a CSI:Miami előtti időkből), Oliver Platt (Huff), Ed O’Neil (Rém rendes apuka), Mary-Louise Parker (Weeds előttről), Mark Harmon (Gibbs ügynök az NCIS-ből).
Meg kell még emlékezni Leo McGerry-t alakító John Spencerről, aki az sajnos utolsó évad közepén hagyta ott a társaságot örökre illetve Ron Silverről, aki a Bruno Gianelli kampánystratégát alakította több alkalommal is.
Akik pedig már látták a West Winget és hiányoznak a sorkini szövegek még mindig ott van a Sports Night, a Studio 60, a The Newsroom illetve a Sorkin által írt mozifilmek.
Nos, mi következik?
